Elég erősen csalódott vagyok ezzel a Tamási-i maratonnal kapcsolatban. A héten csütörtökön volt egy erősebb intervallos edzésem, amit nagyon jól tudtam teljesíteni. Minden egymást követő résztávban javultak az időim. Jó érzés volt, hogy megint megvan az erő. Kipihenni is nagyon jól tudtam magamat a vasárnapi versenyre.
Sajnos fuvart nem tudtam találni magamnak, szóval maradt a vonat Balatonföldvárig, ahol Zoli vett fel. (Szerencsére jövő héten kezdem el a jogsit, szóval jövőre remélhetőleg nem lesznek ilyen problémáim.)
Időben leértünk, 30 percem maradt melegíteni, ami pont elég egy maraton előtt. Nem volt valami népes a mezőny, főleg középtávon nem, mert minden nevesebb versenyző a hosszútávot választotta magának. Körülnéztem, és azt gondoltam, hogy ha nem lesz nagy baj, akkor ezt a versenyt kötelező módon nyernem kellene.
Együtt indult mind a három táv. A helyi fiatal versenyzők rögtön előreálltak, és próbáltak minél nagyobb tempót menni. Durva volt, ahogy a tök fiatal srácok piros arccal húzzák a mezőnyt. Tiszteletre méltó volt. Aztán az emelkedőre érve azért kiderült, hogy kik azok, akik tényleg elöl lesznek a versenyben. Én viszonylag előre is álltam, elég jól éreztem magamat. Aztán 10 kilométernél jött az első gond... Zolival egymás mellett mentünk egy lefelében, csak hirtelen a két nyomból egy lett. Egyértelmű volt, hogy Zoli van előrébb, ezért Ő állt először rá a nyomra, viszont én a saját hibámból túl gyorsan érkeztem mögé, így majdnem felraktuk egymást. Hogy ezt elkerüljem, kirántottam a kormányt balra, de sajnos pont egy mély nyomvályúba tettem be a kereket, így ki kellett lépnem a pedálból. Nem vettem észre, hogy leesett a láncom, így megpróbáltam elindulni, de az rögtön elszakadt...
Szerintem túlságosan kapkodtam azért, hogy a mezőny legelején maradjak. Szóval szépen nekiálltam szerelni, 3-4 perc alatt sikerült is helyreállítanom a dolgokat. Mondanom sem kellene, de természetesen a komplett mezőny elment. Sebaj, gyorsan összekaptam magamat, és elkezdtem üldözni a többieket. Ez elég jól ment. Szépen előzgettem az embereket, tudtam, hogyha nem lesz megint valami baki, akkor megvan ez a verseny, mert éreztem, hogy nagyon haladok. Az összes emelkedő bőven nagytányéron. Mondjuk nem mintha olyan nehéz lenne felrángatni a Giantet, mert az új A2Z kerekek nagyon sok súlyt kivettek alólam! Meg is láttam magam előtt a Mesterbikeos csapattársamat, Danit. A többiek mondták, hogy a Dunán nagyon jót ment, amikor én nem voltam itthon, szóval jó érzés volt meglátni magam előtt, de még volt köztünk körülbelül 1 perc. Próbáltam felzárkózni, de sajnos egy hely nem volt valami egyértelmű a pálya kijelölése. Lehetett menni be a dzsindzsába, vagy a kukorica mező mellett. Én az utóbbi mellett döntöttem, szerintem logikusan, de 1 kilométer múlva egy villanypásztor keresztezte az utamat. Kicsit nézelődtem, de csak nem találtam az utat, szóval irány vissza. :)
Majd jön szembe két felvezető motoros, akik kérdezik, hogy én ugyan miért megyek a menetiránnyal szembe???
Mondom hogy hát a villanypásztor meg ilyenek.
- Ja, azt biztos valami gazda felrakta, de majd mi leszedjük, aztán mehetsz, na gyere csak.
Gondoltam, egy pályafelvezető csak tudja, hogy merre megy az út, így rábíztam az értékes perceimet. Ezt rosszul tettem, mert amikor visszamentünk a villanypásztorhoz, ők 2-3 perc néma csönddel tisztelegtek neki, majd mondták, hogy akkor lehet, mégiscsak vissza kéne menni, mert valószínűleg nem erre jön a pálya. MOST MI VAN????????
Akkor ki tudja, hogy merre megy a pálya? Mondanom sem kell, hogy a fejemben teljes csőd, nem elég egy láncszakadás még majdnem 10 perc erre az eltévedésre is ráment. Na innen szép nyerni! De vajon lehet-e innen nyerni? Én elhatároztam, hogy akkor is fogok, vagy legalábbis minden tőlem telhetőt megteszek. El is indultunk lefelé, természetesen a Simpsonos barátom beállt elém, és elengedni se nagyon akart, de kiügyeskedtem magamat mögüle. Úgy éreztem, hogy az idegeimen hegedülni lehetne. Mindjárt vége is a lefelének, szépen tempósan nyomom, de egy csúszós kanyarban vége lett a nyomnak, így az első kerék kicsúszott, én elestem. Na de hova kell ilyenkor esni: mondjuk egy 1.5 méter magas csalánosba? IGEN!! ;)
A teljes testem, de még az arcom is tele lett csaláncsípéssel.
Itt mondjuk elkezdtem gondolkozni azon, hogy talán nem lesz meg... de azért egyszer még próbáljuk meg. Mondjuk szépen azért már nem, de azért kattintgattam lefelé. 20 percet mentem is elég szép tempóban, de aztán éreztem, hogy kezdek összeesni fejben, szóval inkább hanyagoltam a versenytempót. Innentől kezdve már majdnem végig csak gurulgattam a pályán. Néha azért elkapott a hév, akkor 15-20 percre megnyomtam, de utána mindig elegem lett belőle. Így végül 11 perces hátrányban értem be a célba, a 4. helyen, ami bosszantó, mert ennél valószínűleg többet álltam a pályán, szóval meglett volna a győzelem. Mindegy, ez egy ilyen verseny volt, és inkább egy kis versenyen legyen ilyen bajaim, mint egy nagyon. De a kategória győzelemmel értékes pontokat gyűjtöttem, szóval ha más nem akkor ezért megérte lejönni.
Sajnos fuvart nem tudtam találni magamnak, szóval maradt a vonat Balatonföldvárig, ahol Zoli vett fel. (Szerencsére jövő héten kezdem el a jogsit, szóval jövőre remélhetőleg nem lesznek ilyen problémáim.)
Időben leértünk, 30 percem maradt melegíteni, ami pont elég egy maraton előtt. Nem volt valami népes a mezőny, főleg középtávon nem, mert minden nevesebb versenyző a hosszútávot választotta magának. Körülnéztem, és azt gondoltam, hogy ha nem lesz nagy baj, akkor ezt a versenyt kötelező módon nyernem kellene.
Együtt indult mind a három táv. A helyi fiatal versenyzők rögtön előreálltak, és próbáltak minél nagyobb tempót menni. Durva volt, ahogy a tök fiatal srácok piros arccal húzzák a mezőnyt. Tiszteletre méltó volt. Aztán az emelkedőre érve azért kiderült, hogy kik azok, akik tényleg elöl lesznek a versenyben. Én viszonylag előre is álltam, elég jól éreztem magamat. Aztán 10 kilométernél jött az első gond... Zolival egymás mellett mentünk egy lefelében, csak hirtelen a két nyomból egy lett. Egyértelmű volt, hogy Zoli van előrébb, ezért Ő állt először rá a nyomra, viszont én a saját hibámból túl gyorsan érkeztem mögé, így majdnem felraktuk egymást. Hogy ezt elkerüljem, kirántottam a kormányt balra, de sajnos pont egy mély nyomvályúba tettem be a kereket, így ki kellett lépnem a pedálból. Nem vettem észre, hogy leesett a láncom, így megpróbáltam elindulni, de az rögtön elszakadt...
Szerintem túlságosan kapkodtam azért, hogy a mezőny legelején maradjak. Szóval szépen nekiálltam szerelni, 3-4 perc alatt sikerült is helyreállítanom a dolgokat. Mondanom sem kellene, de természetesen a komplett mezőny elment. Sebaj, gyorsan összekaptam magamat, és elkezdtem üldözni a többieket. Ez elég jól ment. Szépen előzgettem az embereket, tudtam, hogyha nem lesz megint valami baki, akkor megvan ez a verseny, mert éreztem, hogy nagyon haladok. Az összes emelkedő bőven nagytányéron. Mondjuk nem mintha olyan nehéz lenne felrángatni a Giantet, mert az új A2Z kerekek nagyon sok súlyt kivettek alólam! Meg is láttam magam előtt a Mesterbikeos csapattársamat, Danit. A többiek mondták, hogy a Dunán nagyon jót ment, amikor én nem voltam itthon, szóval jó érzés volt meglátni magam előtt, de még volt köztünk körülbelül 1 perc. Próbáltam felzárkózni, de sajnos egy hely nem volt valami egyértelmű a pálya kijelölése. Lehetett menni be a dzsindzsába, vagy a kukorica mező mellett. Én az utóbbi mellett döntöttem, szerintem logikusan, de 1 kilométer múlva egy villanypásztor keresztezte az utamat. Kicsit nézelődtem, de csak nem találtam az utat, szóval irány vissza. :)
Majd jön szembe két felvezető motoros, akik kérdezik, hogy én ugyan miért megyek a menetiránnyal szembe???
Mondom hogy hát a villanypásztor meg ilyenek.
- Ja, azt biztos valami gazda felrakta, de majd mi leszedjük, aztán mehetsz, na gyere csak.
Gondoltam, egy pályafelvezető csak tudja, hogy merre megy az út, így rábíztam az értékes perceimet. Ezt rosszul tettem, mert amikor visszamentünk a villanypásztorhoz, ők 2-3 perc néma csönddel tisztelegtek neki, majd mondták, hogy akkor lehet, mégiscsak vissza kéne menni, mert valószínűleg nem erre jön a pálya. MOST MI VAN????????
Akkor ki tudja, hogy merre megy a pálya? Mondanom sem kell, hogy a fejemben teljes csőd, nem elég egy láncszakadás még majdnem 10 perc erre az eltévedésre is ráment. Na innen szép nyerni! De vajon lehet-e innen nyerni? Én elhatároztam, hogy akkor is fogok, vagy legalábbis minden tőlem telhetőt megteszek. El is indultunk lefelé, természetesen a Simpsonos barátom beállt elém, és elengedni se nagyon akart, de kiügyeskedtem magamat mögüle. Úgy éreztem, hogy az idegeimen hegedülni lehetne. Mindjárt vége is a lefelének, szépen tempósan nyomom, de egy csúszós kanyarban vége lett a nyomnak, így az első kerék kicsúszott, én elestem. Na de hova kell ilyenkor esni: mondjuk egy 1.5 méter magas csalánosba? IGEN!! ;)
A teljes testem, de még az arcom is tele lett csaláncsípéssel.
Itt mondjuk elkezdtem gondolkozni azon, hogy talán nem lesz meg... de azért egyszer még próbáljuk meg. Mondjuk szépen azért már nem, de azért kattintgattam lefelé. 20 percet mentem is elég szép tempóban, de aztán éreztem, hogy kezdek összeesni fejben, szóval inkább hanyagoltam a versenytempót. Innentől kezdve már majdnem végig csak gurulgattam a pályán. Néha azért elkapott a hév, akkor 15-20 percre megnyomtam, de utána mindig elegem lett belőle. Így végül 11 perces hátrányban értem be a célba, a 4. helyen, ami bosszantó, mert ennél valószínűleg többet álltam a pályán, szóval meglett volna a győzelem. Mindegy, ez egy ilyen verseny volt, és inkább egy kis versenyen legyen ilyen bajaim, mint egy nagyon. De a kategória győzelemmel értékes pontokat gyűjtöttem, szóval ha más nem akkor ezért megérte lejönni.
Apropó, nagy versenyek: ma reggel kaptam a hírt, hogy szombaton Horvátországba utazhatok a válogatottal egy C2-es versenyre. Nagyon megtisztelő, hogy a szövetség gondolt rám, remélem, tudok majd teljesíteni. Szerencsére még szombaton hazajövünk, szóval a Bükk-maraton indulást is tervezem.
